Tavasszal a párom, Alex, megkérte a kezemet. Az eljegyzési időszakot elegánsan átugrottuk. Annyira biztosak voltunk egymásban és magunkban, hogy azonnal az esküvő következett. Alex édesanyja irányító típus: magára vállalta az egész szervezést. De ezt tulajdonképpen én sem bántam, csak két kérésem volt:
- a kedvenc hotelemben legyen a vacsora,
- legyen valami különleges, egyedi meglepetés, amitől emlékezetes lesz az este nekünk és a vendégeknek is.
Kicsit aggódtam, hogy a meglepi egy kackiás bajszú vőfély lesz talpig bocskaiban. Megkértem Alexet, hogy tartsa a kezét az események ütőerén, főleg, amikor a meglepetés kiválasztása történik. Amikor pár héttel később megkérdeztem a páromat, hogy mi lesz az, cinkos kacsintás volt a válasz. Azt mondta, hogy biztosan tetszeni fog.
A templomi ceremónia nagyon megható volt, aztán a násznéppel átvonultunk a hotel éttermébe. Minden gyönyörűen feldíszítve. Az asztalokon fehér damaszt abroszok, kecses gyertyatartók, légiesen elegáns menükártyák és ültetőkártyák, ledes gyűrűpár világítás a főasztal felett. (Na jó, ez utóbbi már határeset volt, de még éppen belefért.) Vőfély pedig sehol. Ez határozottan megnyugtatott.
A sarokban pedig egy masina. Megnéztem közelebbről, egy fotóautomata volt. A férjemre néztem (furcsa ezt így leírni, van férjem). Alex elmondta, hogy ez lesz az a bizonyos meglepetés: esküvői fotósarok. Amikor látta a szememben a kérdőjeleket, bátorítóan megölelt: “Remek hangulatot fog csinálni”.
Természetesen azonnal ki akartam próbálni. Egy fiatal srác volt a masina mellett, kiderült, hogy ő a géppel érkezett és segít a beüzemelésében, használatában. De nem igazán volt szükségem segítségre. Az érintőképernyője nagyon intuitív, azonnal tudtam, hogyan kell használni. Újdonsült férjemet magamhoz rántottam egy forró hitvesi csókra és már készen is volt az első közös szelfink. Remek lett!!!
Ezt látva a barátaink, rokonaink is felbátorodtak. Egy asztalon különböző vicces kellékek voltak, ezek közül a legnépszerűbb a maszk és a paróka volt. Készültek a jobbnál jobb fotók. Először ezekből csak posztok készültek, aztán rájöttünk, hogy mennyire jó ezeket azonnal kinyomtatni. Az ültetőkártyáját mindenki lecserélte az asztalnál a szelfijére!
Amikor nagyjából a 200. fotót nyomtatta ki a fotógép, kissé aggódva húztam félre Alexet: kicsit sok lesz már a képekből, nagyon magas lesz a bérleti díj. Megnyugtatott: a 10 x 15 cm méretű fotókból korlátlan számú nyomtatás lehetséges díjmentesen.
A fotóbox mellett egy vicces fotófal állt, rajta temérdek “love” felirat. Éppen apósom és anyósom fotózkodtak előtte. A történethez hozzátartozik, hogy ők tavalyelőtt produkáltak egy nagyon csúnya és harcias válást. Jó volt látni, hogy a számukra kissé ironikus fotófal újra mosolyogva egymás mellé állította őket.
Kicsit féltem, hogy a hivatalos esküvői fotós megsértődik a konkurencia miatt. De megnyugodtam, amikor láttam, hogy éppen egy parókás, álarcos fotót készít magáról.
Az este folyamán észrevettem, hogy minden fotón rajta van a dátum és egy nagyon kedves kis átirat az egyik kedvenc versemből: „Egy szív: fél szárny. Most már repülhetek.” Ez volt az a pont, amikor igazán elérzékenyültem és a szívembe fogadtam a fotómasinát.
A menyasszonytánc után a fotóbox asszisztense is odajött hozzánk és átnyújtott egy elegáns fotóalbumot. Ez a cég ajándéka volt. Kaptunk hozzá ragasztót is. A násznép minden tagja beragasztotta a saját fotóját az albumba. Csodálatos emléktárgyunk lett.
Ja, még azt nem meséltem el, hogy a tortánk is fantasztikus volt, egy három emeletes csoda bécsi dió, mandula és trüffel ízesítéssel. Az esküvői fotósarok valóban a képzeletbeli cseresznye lett ezen a tortán: egy olyan élményelem volt, amelyet a barátaink még hónapokkal az esemény után is fülig érő szájjal emlegettek.